Önmagunkként létezés és a kapcsolataink

Egy ismerősömmel a kapcsolatokról, házasságokról, azok buktatóiról, nehézségeiről beszélgettünk. Felmerült bennem, hogy vajon a több, mint évi 15 ezer válásnak mekkora hányada köszönhető annak, hogy nem merünk igazán önmagunk lenni a párkapcsolatainkban (sem).

Vajon hányan kezdünk automatikusan szerepeket játszani, amikor megismerkedünk valakivel, hogy imponáljunk, hogy a kedvére tegyünk és ragadunk ezekbe bele? Mennyire tesszük a párunkat, a kapcsolatot túl jelentőségtelivé, és félve attól, hogy elveszítjük, igyekszünk megfelelni olyan elvárásoknak is, amik talán csak a mi fejünkben léteznek? Bizonyos dolgokat magunkra erőltetünk, kevésbé előnyösnek ítélt részeinket pedig elnyomjuk, levagdossuk. Szép lassan bekényszerítjük az életünket a "nincs más választásom" dobozba, eközben azonban valódi önmagunk újra teret követel magának és elkezdjük vívni külső és belső harcainkat. Haragszunk a másikra, amiért korlátoz minket, eltávolodunk tőle, mert nem vesszük észre, hogy a szerepünket korábban önként vállaltuk és ugyanúgy csak egy választás kellene ahhoz, hogy ezt megváltoztassuk. Egyszer csak robban a bomba és egy betegséget kreálunk magunknak, és/vagy a válás mellett döntünk.

Elgondolkodtam, hogy hány kapcsolatot lehetne új szintre emelni, ha legalább az egyik fél hajlandó lenne egyre inkább önmagaként létezni. 

Félreértés ne essék, nem arról beszélek, amikor valaki csak a saját érdekeivel van elfoglalva és rendszeresen átgyalogol a másikon!

Arra gondolok, amikor egységben vagy és képes vagy az intimitás öt elemét (ami nem a szexualitás!) működtetni önmagaddal és mindenki mással, akit választasz: a tiszteletben tartást, a bizalmat, a megengedést, a hálát és a sebezhetőséget.

• Tehát mindig, minden szempontból tekintettel vagy magadra és a partneredre. (pl. ha a te tested mozogni akar, nem mondasz le azért a sportról, mert a másik ezt nem igényli, de őt nem is kényszeríted rá)
• Nem vakon hiszed, hogy a másik olyan lesz, amilyennek te szeretnéd, hanem bízol abban, hogy holnap is olyan lesz, mint tegnap volt (ha eddig soha nem hajtotta le a wc ülőkét, akkor ezután sem fogja). Önmagaddal kapcsolatban pedig hajlandó vagy tudni, amit tudsz, hajlandó vagy éber lenni.
• Amikor megengedésben vagy, egyszerűen csak jelen vagy, mindent csak egy választásnak látsz, ítéletek nélkül.
• Ha sebezhető vagy, nincsenek fent falaid, nem kell bizonyítanod, hogy ki vagy.
• Mikor hálás vagy, nagyrabecsülöd magad és a másikat és nem ítélkezel.

Amikor mindezt saját magadnak megadod, nincs szükséged arra, hogy más visszaigazoljon, vagy kiegészítsen és nem maradsz olyan játszmákban, ahol lekicsinyítenek, vagy összenyomnak, korlátoznak. Kialakíthatsz viszont nagyszerű, tápláló, ítéletmentes kapcsolatokat, ahol kölcsönös hozzájárulás lehettek egymásnak.

Mit teremtene az a világban, ha a párok legalább egyik tagja önmaga megítélése, rosszá tétele és önszabotázs helyett képes lenne elismerni a saját értékességét, a saját egyediségét, megadva ezzel magának mindazt, amit előtte a párjától várt el? Milyen lenne, ha korlátok helyett a lehetőségekre tudna fókuszálni? Mi van akkor, ha a legtöbb akadályt, ami az utunkban áll az önmagunkként létezéssel kapcsolatban, azt mi magunk hoztuk létre a fix nézőpontjainkkal?

És hogy miért beszélek folyamatosan csak az egyik résztvevőről? Mert mindenki csak a saját választásait hozhatja meg, de ha valaki elköteleződik amellett, hogy egyre inkább önmagaként létezzen, elkezd ragyogni, megváltozik körülötte a tér és ezáltal invitálás lehet a környezete számára.

Persze tudom, hogy mint minden változás, ez is járhat kényelmetlenséggel és nem megjósolható, hogy a meglévő kapcsolat minőségi ugráson megy át, vagy épp lezárul. Épp ezért fontosnak tartom, hogy ne a kapcsolat megjavítása, mint cél lebegjen az egyén szeme előtt, hanem az, hogy ő maga a saját életében önmagával rendben legyen. Egyszerűen csak saját magáért. Ahol a felek alá-fölé rendeltségi viszonyban álltak egymással, a leuraló fél nem valószínű, hogy pezsgőt bont, ha az addigi "áldozat" kiszáll a szerepből. Megeshet, hogy a partner nem szeretne változni és a távolság még nagyobb lesz. Lehet, hogy a környezetünk egyáltalán nem tudja hova tenni, hogy mi történt velünk és mindent megtesz azért, hogy visszakapja a megszokott énünket, akivel már ismerősek és ezért biztonságosnak tűnőek voltak a játszmák. Előfordulhat, hogy teljesen semlegesen állnak a történtekhez, miközben mi reflex szerűen várnánk visszajelzést arról, hogy milyen nagyszerű változáson mentünk keresztül. De az is lehetséges, hogy az, hogy hajlandóak vagyunk önmagunkból egyre többet kérni és megélni, végül egy sokkal táplálóbb és örömtelibb kapcsolathoz vezet nem csak saját magunkkal, de mellékhatásként a társunkkal is!

Lennél Te a ti kapcsolatotokban, aki megteszi az első lépést?

Ha kíváncsi vagy konkrét eszközökre, amiket használhatsz ehhez a folyamathoz, szeretettel várlak egyéni konzultációra, Bars kezelésre, illetve ajánlom, hogy olvasd el Dr Dain Heer Létezz Önmagadként és megváltozik a világ című könyvét!